Egy teljes évnyi hosszú pislogás
2020.12.31-én az egész világ fellélegzett, becsukta a szemét és miközben a hagyományokat követve megünnepelte az új év megérkezését, mire az a bizonyos szem kinyílt már újra december volt, csak egy évvel később.
Nem volt ez másképpen Magyarországon sem, ahol az emberek egy részének titkos vágya hóval fedett tájban megélni a Karácsonyt és az év végi ünnepeket.
Azonban sajnos a hideg ellenére nem jött össze, így a hőmérővel beszélni kellett egy kicsit.
- Uram - kezdtem meg a faggatózást - először is köszönöm, hogy elfogadta a meghívást és a felkérést a beszélgetésre. Kihasználnám ezt az alkalmat, hogy megtudjam, hogy jelenleg hogyan érzi magát.
Terveim szerint nagyjából napi kapcsolatba lettünk volna az első hóig, de másképpen alakult.
- Jó napot kívánok! - és belenézett a szemembe. Vörösre festett mérője vadul bámult rám, mígnem ki nem bökte a választ a kérdésemre.
- Azt gondolom, hogy nem szükséges megkérdeznie, hiszen minden rám van írva - jelentette ki végül. Többet nem tudtam belőle kihúzni, így kénytelen voltam figyelni.
Azonban igazat mondott. Minden az arcára volt írva.
Így esett meg az, hogy a hőmérőt Karácsony környékén láthattam először kissé kivirulni köszönhetően az egyre növekvő hőmérsékletnek. Annyi volt a fehér karácsonyra vonatkozó elképzeléseinknek.
Ahogy közeledtünk a 2021-es év végéhez, egyre világosabbá vált a hőmérőt látva, hogy neki nagyon kellemes új év kezdete lesz. December harmincegyedikén szinte madarat lehetett vele fogatni, annyira boldog volt. A december eleji faggatózásom sikertelensége ellenére nem adtam fel és az év zárása előtt ismét megkérdeztem.
- Hogy érzi magát? - kérdeztem kicsit aggódva, hogy ismét nem kapok választ. Szemüvegem az erős napsütésben jelentősen segítette, hogy lássam az arckifejezését. Láttam, hogy mosolyog. Az arcára tíz fok volt írva.
- Csodálatosan! El fogom hozni nektek a tavaszt! A fellegek között járok, köszönöm a kérdésedet! - örömködött. De én nem örültem, nekem a hóval fedett táj hiányzott.
December harmincegyedike után január elsején be kellett látnom, hogy a hőmérőnek igaza volt. Már kérdeznem sem kelllett, hiszen az, hogy igaza lett, boldogsággal töltötte el.
- Ezt nézd meg! - fordította felém a kijelzőjét a csillogó napsütésben.
Én meg nem akartam hinni sem az internetes cikknek, sem a szememnek. Január elsején megdőlt a melegrekord. A hőmérő felhőtlen boldogságába egyetlen egy hópehely sem szólhatott bele - legalábbis azon a napon.
Két nap sem telt bele és a hőmérő év eleji boldogságába erőteljesen beleszólt a zuhanó hőmérséklet. Magába fordult, bezárkózott és az oly büszkén bemutatott cikket sem vette elő. Nem érdekelte már semmi.
Teljesen lenullázódott, ami pontosan követte az időjárást odakint. Baljóslatú csend volt, valami készülőben volt.
Azonban egy reggelen, arra ébredtünk, hogy elkezdett, habár gyengén, de esni a hó. Izgatottan szaladtunk az ablakhoz és csodáltuk a pelyhekben szállingózó havat. Mindig csodálatos érzés. Sajnos az utóbbi időben egyre ritkábban történik meg ez a csoda, de hátha... hátha a mostani csoda valami változást hoz.
Néhány pillantást vetettem a hőmérőre, aki csendben bámulta a tájat. Látszott rajta, hogy fázik. Vacogott. De nem kért segítséget.
Néhány órába telt és a vastag hólepel minden ellepett. Nem egyszerű hó volt, hanem a legjobb minőségű, ami megnyugtatóan ropog a talpad alatt, ha rálépsz. Ráadásul a legjobb hóembereket lehet belőle építeni.
Mikor másnap reggel kivilágosodott, ismét megnéztem a hőmérőt. Nullát mutatott. Az arcára fagyott hóbajszot rajzolt az éjszaka és mozdulatlanul meredt a távolba.
- Most fordult a kocka! - jelentettem ki mosolyogva, amint megláttam a csodálatos havat. A hőmérőt megfogtam, lesöpörtem róla a havat és megmutattam neki a tájat.
Szótlansága ellenére, éreztem, hogy megérti, miért tesz boldoggá a látvány. Többé nem tartottam kint, végül pedig szobahőmérővé lett előléptetve.
Halk mosollyal köszönte meg.
A képek saját készítésűek, az alapanyagot a természet szolgáltatta.
Viszlát ugyanitt, várlak vissza!
C.K.T.
Comments
Post a Comment