Az álom
Amikor éjszaka felkeltem, a fekete sötétségben hirtelen semmit sem láttam. Megdörzsöltem a szemeimet, hátha a félhomályban csendben alvó tárgyakat is meglátom, de csak a szürke körvonalak táncoltak fáradt szemeim előtt.
Felültem az ágyban és lelógattam a lábamat, ami a hűvös padlót érintve egy különös érzést indított el a lábam felől az agyamig; ekkor történt meg az, hogy bevillant, hogy volt egy álom, ami valójában felébresztett.
Azt hiszem, hogy akkor hajnalban a legnehezebb feladatot próbáltam meg, vagyis felidézni az álmot, az érzést.
Először ízeket éreztem a számban. Biztos voltam benne, hogy ismerem ezt az ízt. Édes volt és krémes.
Oh, az a csodálatos csokoládé. Bizony, az eltéveszthetetlen, felismertem!
Amíg eddig eljutottam, addig ismét csukva volt a szemem. Talán el is aludtam így ülve.
Amikor az utolsó ízélmény is eltűnt a nyelvem hegyéről, ismét kinyílt a szemem. Az álom-kirakós szépen kezdett összeállni.
Újabb percek csukott szemmel.
De hol is vagyok? Lelki szemeimmel tapogatózok a képzeletbeli helyen, ahol az álmom játszódott, de csak a puha és nedves füvet tapintottam. Lefele néztem, de a sötétben semmit sem láttam. A fejemet az álmomban felemeltem és ekkor jöttem rá, hogy mit látok. A csillagokkal tapétázott felhőtlen éjszakai égbolt alatt ültem, számban a csoki édes íze és a körülöttem levő csend. Milyen jó is itt! Úgy éreztem belelátok az űrbe.
Ekkor azonban újra kinyitottam a szemem az ágyban. Azt, hogy mennyi ideje üldögéltem az ágyam szélén, nem tudtam, az óra digitális kijelzője a távolban halványan pislákolt, de nem láttam.
Majdnem teljes volt már a kép, de éreztem, hogy valami még hiányzik.
A szemem ismét becsukódott.
Újra a csendes, sötét és csodálatos égbolt alatt voltam és néztem. Élveztem a helyzetet, mert itt biztonságban voltam mindentől és mindenkitől.
Alig telt el néhány perc, amikor be tudtam azonosítani, hogy mi a kirakós utolsó darabja. Ez egy érzés volt és nem kézzel fogható. Egy érzés, amit a szívedben is érzel. Nem volt ez más, mint a szerelem. De kibe is voltam szerelmes azon az éjszakán? A látványba? Esetleg az üresen zörgő csokipapírba? Vagy esetleg egy személybe? Dehát egyedül vagyok.
Na ez az, mondtam magamnak. Hogy egyedül vagyok. Kiléptem az álomvilágból, belebújtam a papucsomba és úgy döntöttem inkább felkelek.
Végülis csokit és űrt itt is láthatok. A többi pedig csak az ezen felüli extra lenne. Ha lenne.
Az írást Závada Péter Nugát című verse ihlette.
NUGÁT
Köszönöm neki ezt a csodálatos verset!
Comments
Post a Comment