A vihar közepén
Aznap őrangyal ült mellettem, vagy legalábbis távolról figyelt.
A körülöttem tomboló tornádó ereje éppen csak megrángatott egy picit, de nem nyelt el. Talán ez volt a szerencsém. Mindenesetre amint elült a vihar, csendesen a szoba egyik sarkába húzódtam és fellélegeztem; örültem, hogy itt vagyok még. A szobában néhányan még elszórtan hevertek. Távolról magányosnak és aprónak tűntek, de azt hiszem, hogy pontosan én is így néztem ki ekkor. A levegő a vihar után lassan tisztult és mindössze a kellemes huzat lengett keresztül a szobán. Becsuktam a szemem és ledőltem a padlóra. Azt hiszem mára ennyi izgalom pontosan elég volt.
Elképzelésem sincsen meddig aludhattam, de úgy sejtettem, hogy napokig is tarthatott. Álmosan pislogva néztem körül a szobában, ahol láttam, hogy valamivel többen lettünk. Korántsem értük el a vihar előtti állapotot, mégis elkezdtünk ismét gyülekezni. Az oldalamra fordultam, majd felültem. Megdörzsöltem a szemem és csak ekkor jöttem rá, hogy tényleg sokat aludhattam, mert a szobát csodálatos napsütés árasztotta el. Igazából egyáltalán nem bántam, hogy a mostani helyemen voltam, mert nem szerettem az erős napsütést, mindig bántotta a szememet. Az enyhe szellő most is lágyan járta be a szoba minden zugát és így láthattam, hogy mindenki élvezi. Azt hiszem ez egy fontos pillanat volt,- még szerencse, hogy nem aludtam át - hiszen ez a közös, kellemes és jó érzés hozott össze minket.
A fényárban azt is láttam, hogy nagy gyülekezés volt folyamatban, ugyanis többen is érkeztek a szobába apró, láthatatlan ejtőernyőikkel és terültek el a padlón végül. Jó volt azt érezni, hogy egyre többen vagyunk, bíztam benne, hogy egy esetleges újabb viharban talán könnyebben kitartunk. Ez a gondolat jól esett, úgyhogy hátradőltem és csodáltam az apró ejtőernyősöket a levegőben. Ne higgyétek, hogy azért mert lusta voltam, hanem azért, mert egyszerűen jó volt, így ismét elaludtam.
Amikor legközelebb magamhoz tértem, rengetegen voltak körülöttem, szinte levegőhöz is alig jutottam. A tömeg elképesztően nagy volt, a falhoz voltam szorulva és örültem neki, hogy fel tudtam kelni. A szobában azonban ezúttal nem csak a jelenlévők mennyisége változott meg; a fények elhalványultak és szürkeség telepedett ránk. A korábban kellemes szellő sehol sem volt, vihar előtti csend uralkodott a szobában. Ejtőernyősök nem voltak, illetve nem láttam őket. Felemeltem a tekintetemet az ég irányába, de ott csak zárt falakat találtam. Érdekes, hogy eddig ezt észre sem vettem, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem figyeltem meg alaposan. Így viszont nem nagyon értettem, hogy hogyan lehetséges ez egy zárt helyen. Nem baj, nyugtattam magam, biztos van rá logikus magyarázat. Biztosan.
Néhány óra telt el, amikor feltűnt az, hogy a levegő felkavarodik, majd elül. Néhány kopogást hallottam. Koppanást esetleg. Mi lehet ez? Nyújtottam a nyakam, de sajnos a felgyűlt szürke tömegen nem láttam át, így esélyem sem volt felfogni, hogy mi történik.
Hirtelen halk zúgást hallottam meg. A hang hirtelen jött, majd monoton folyamatosan hallatszódott. A vihar egyáltalán nem volt korábban ilyen. A levegő kavargott, majd ismét csend lett.
Megkérdeztem volna a mellettem állót, hogy mi történik, de azt hiszem ő sem tudott többet mint én, csak a nyakát nyújtogatta és kapaszkodott az előtte állóba. A tömegben álldogálni egyébként nem volt fullasztóan rossz, inkább olyanok voltunk, mint egy hatalmas birkatömeg. Természetesen nyírás előtti állapotban. Letettem arról, hogy bármit is kiderítsek, úgyhogy egyszerűen csak beletörődtem és néztem magam elé.
Nem kellett sok idő, amikor újra hallottam a koppanást. Majd egy kattanást. Gondolkodtam azon, hogy ismét következik-e az a bizonyos hang. Nem kellett sokat várni arra, hogy ismét jöjjön. Ezúttal jóval nagyobb hangerővel indult be. Megborzongtam. Ez pont olyan, mint a...
Körülnéztem a körülöttem állókon. A rettegést láttam rajtuk. A véleményem az volt, hogy korábban ők még nem láttak és nem tapasztaltak hasonlót. Én viszont igen. Ez volt az. A vihar, a tornádó.
Igazából nem tudtam, hogy ezúttal mit várjak, hiszen egyszer már egyszer kibírtam. A vihar elemi erővel csapott le és szippantott fel mindenkit, aki a középpontjában állt. Sorban tűntek el előlem a többiek, ezért erősen kapaszkodtam másokba. Mint utólag kiderült, teljesen felesleges volt.
A szél, ami így utólag belegondolva nem is szél volt, hanem annak inverze, egy csövön keresztül kapott fel engem egy óvatlan pillanatban. Repültem. Talán soha gyorsabban nem repültem még felfelé a sötét csövön keresztül. Az időt nem számoltam magamban, hogy mennyi ideig tartott az egész, de szerintem másodpercekig tarthatott mindössze. A többiek is itt voltak, hiszen az út végén belecsapódtam egy hatalmas tömegbe, de nem fájt. Puha volt. És hogy mi volt a jó ebben? Az, hogy a megérzésem azt súgta, hogy többé nem fog fújni a szél. A helyemen vagyok. Hiszen én is csak egy porszem vagyok a többi között, ide tartozom.
Pár perccel később Mrs. Kirchental letette a bizonyos csövet, megnyomta a gombot és a szívás leállt. Feltekerte a vezetéket és bár nehézkesen, de megemelte a porszívót és eltette a helyére.
Én pedig megpihentem és vártam, hogy mi lesz a következő. Végülis porból lettünk és porrá leszünk. Én biztosan!
/C.K.T, 2022.02.09/
Comments
Post a Comment